Kellerwessel Klausszal Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Két interjúban is arról mesélsz, hogy nem tudsz egy helyben maradni: cikázó ember vagy. Ahogy ezt olvastam, olyan érzésem támadt, mintha ezzel a dinamikával magát az ihlet belső mechanikáját testesítenéd meg. Pszichológus és programozó is vagy, most ősszel pedig elkezdted a filozófia mesterképzést. A különböző pólusok közötti mozgás váltja ki ezt a cikázást, ez generálja az ihletet?
Kellerwessel Klaus: Sok interjúban mesélek erről a cikázásról, meg arról, hogy általában unok sokáig csinálni egy-egy dolgot, de már mesélni is unok erről. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ez a tevékenységváltogatás az ihlet belső mechanikája lenne – ahány ember, annyiféle ihletettség, sőt több: hiszen egy ember is rengetegféle módon inspirálódhat. Szóval nem szívesen beszélek az ihletről: inkább ihletekről, ihletett pillanatokról szeretnék szólni. Ezeknek persze meg lehet találni a közös jellemzőit, nevelhetjük, idomíthatjuk a saját kreativitásunkat, de hogy valaha is sikerülne-e teljesen háziasítanunk, azt nem hiszem. Az igazán nagy ötletek sosem fognak parancsra érkezni. Sőt, valószínűleg inkább megijednek a parancsoktól, így le kell eresztenünk a páncélt, hogy a közelünkbe merészkedjenek.
Azt viszont biztosan érzem, hogy ha hónapokig csak tudományos dolgokkal foglalkozom, végül kiürülnek számomra. Ekkor az van bennem, hogy az érzések-viselkedések leredukálása mindenféle számokra csak szélmalomharc – legalábbis az én szerepem ebben a közös redukciós vállalkozásban elhanyagolható. Ilyenkor a művészet, az irodalom világa tűnik értelemmel teli mélységnek, amihez értékesen hozzászólhatok. Persze, ha hónapokig csak egy-egy művészeti projektre fókuszálnék, valószínűleg a tudományos eszköztár szépségét és erejét értékelném fel újra. Az egyik szféra segít kipihenni a másikat – jin és jang. Abban bízom, hogy tudom majd ezt a váltogatást valahogyan folytatni a jövőben is, mert számomra a kétféle világmegismerésnek valószínűleg együtt, egymást kiegészítve lesz értelme.
Ágoston Enikő Anna: A Hátam mögött a hulló porcelán című köteted Könyvégetés című ciklusban más szerzők költeményeinek utolsó sorait használtad fel, mint Závada Péter vagy Vajna Ádám. Ezeket az utolsó sorokat használtad – mintha egy manuális algoritmus alapján választottad volna ki ezeket –, s grammatikailag egyeztetted őket, hogy koherensek legyenek. Ezek a mondatok egyszerre kapcsolódnak, s hagynak alkotó teret az olvasó számára. Szerinted az ihletnek is lehet algoritmusa?
Kellerwessel Klaus: Az egyes algoritmusok megtalálásához mindenképpen kell ihlet. Az, hogy egy lassú, odafigyelést igénylő feladatot hogyan lehet mechanikusan elvégezhető darabkákra bontani, ezáltal a teljes feladatot agyatlan gépeknek kiszervezni, s így meggyorsítani, az szintén egy lassú, valamint odafigyelést igénylő feladat. Ötlet szükséges ahhoz is, hogy egy feladathoz ne kelljen ötlet. Ezzel a mesterszonett-algoritmussal kitaláltam egy gyors gyakorlatot, bárki elvégezheti otthon mechanikusan bármelyik versesköteten. Maga a folyamat nagyon szórakoztató, kikapcsol, az így kapott szövegek pedig tele vannak meglepő fordulatokkal. Az egymás mellé kerülő sorok jelentéstöbblettel ruházzák fel egymást. Pont ebben az „ötlettelenségben” áll az ötlet. Több kritikus számára is „láthatatlan” maradt, hogy ezek algoritmikus metaversek (csak az elsőhöz írtam oda, hogyan is készült, azt hittem, hogy ez a ciklusban levő többi versre is értendő.) Olyan is volt, aki azt hitte, hogy a kötet Hulló porcelán mögött a hátam című önmetaverse a kötet címadó verse.
Van egy vers, amelyben az Időmérték-sorozat (aminek a könyvem az utolsó tagja) összes kötetének utolsó sorait írtam össze egy ilyen metaverssé. Én magam a sorozat köteteinek csak a felét olvastam, a vers miatt a többiből csak az utolsó soraikat ismertem. Most, április 10-én jött ki a Magvető Kiadó 70 éves születésnapi vers-antológiája, a bemutatóján pedig felolvastuk az összes benne szereplő verset. Ezek közül több időmértékes kötetzáró vers volt, amire mindig csak az utolsó soroknál csodálkoztam rá. A szerzők nem is tudják, mi minden történt az utolsó soraikkal.
Összességében az ihletek saját rendszereket hoznak létre – de szerintem alapvetően rendszerbe foglalhatatlanok. Az ötletpillanatokat algoritmussá konzerváljuk, így raktározzuk el, szervezzük ki őket a gépeknek – viszont az ötleteket magukat nem lehet algoritmikusan tömeggyártani.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted az elme mennyiben hasonlít egy számítógépre, és miben különbözik? Hol van az ihlet ebben a működésben?
Kellerwessel Klaus: A számítógépeket az ember-elménk egyes alfolyamatainak kiszervezésére hoztuk létre. Ezzel persze nincsenek egyedül, a mindennapi eszközeink is: kalapácsaink és autóink, sok tekintetben a végtagjaink meghosszabbításaiként, funkcionális kiterjesztéseként működnek. Ez a fajta kiszervezés az informatika esetében utólag vissza is hatott az önmagunkról való gondolkodásunkra – a pszichológiában már fél évszázada a kognitív irányzat a legsikeresebb, ami az elmét egy számítógépként írja le, és ez a projekt az egyes alfolyamatok leírásában kiválóan is teljesít. A kognitív pszichológus barátnőm itt jelezte, azt mondjam el, hogy a kognitív pszichológiának ez az elmeleírása igen komplex. Azonban az egy másik kérdés, hogy a részfolyamatokon túl az egész is megragadható-e ezzel a számítógép-hasonlattal. Nem kizárt, hogy nem. Persze mit értünk az egész és a megragadás alatt? Olyan ez, mint a korábban már tárgyalt ihlet? Minél többet gondolkozom ilyesmiken, annál kevésbé tudok bármilyen véleményt lefixálni magamban, és fogalmam sincs, merre lehetne indulni tovább. Ha az elmém számítógép, ez lenne a kékhalál?
Hogy van-e bármi minőségi különbség számítógépeink és elméink között, még nincs eldöntve – de az egyelőre biztos, hogy sok a gyakorlati különbség. Egy nagy nyelvi modell a kiképzése során annyi szöveggel találkozik, amihez több tízezer csak olvasással töltött élet sem lenne elég, tehát ebből a szempontból hatékonyabb nálunk, tízezer életet is leél, amíg mondjuk mi csak másfél évet. Nekünk viszont az ő input-adatainak töredéke is elég ahhoz, hogy megtanuljuk az anyanyelvünket, ebből a nézőpontból mi vagyunk a hatékonyabbak. Mondjuk kevesünknek lenne tízezer élete megtanulni beszélni – valamikor mondani is kéne valamit.
Hogy hol ebben az ihlet? A pszichológia az informatikát ihleti meg, az informatika meg a pszichológiát. Folytonos közöttük az ötletáramlás, a két tudomány eszközöket és hasonlatokat vesz át egymástól, ez pedig egy csodálatos dolog. Világ informatikusai, olvassatok pszichológiát!
Ágoston Enikő Anna: A töredezettségből felbukkanó jelentéstöbblet, jelentésalkotás, a hiányzó részek megalkotásának lehetősége az, amely összefogja a Hátam mögött a hulló porcelán verseit. Olyan megoldásokra gondolok, mint amikor jelentés nélküli hangsorokkal töltöd ki az egyes szavak helyét, vagy ide kapcsolódnak az előre utalások, az elhallgatások, a mozgó sorok, a távoli kapcsolások is. Mindeközben a kötetedben tematikusan rendeződnek a versek: kóborlás-ciklus, szerelem, közélet, irodalmi reflektáltság, végül a halál. Egy interjúban említed, hogy ezek az alkotások össze-vissza születtek. Közben érdekes, hogy a tematikus elrendezés ellenére mégsem a lineáris struktúra a domináns a kötetben. A versek egymáshoz többféleképpen kapcsolódnak, egymásra rámutatnak. Vannak sorok vagy nyelvi szerkezetek, amelyek ismétlődnek, új kontextusba kerülnek és ezzel a jelentésük változik, felülíródik, ezzel is reflektálva a nyelv nem lehorgonyozható jelentéstartalmaira. Pont olyanok, mint amikor a különböző gondolatok, ötletek egymásra hatnak és ezzel mozgásba hozzák az alkotói működéseinket, mert több jelentést, lehetőséget nyitnak meg egymásban. Alkotás közben hogyan kezeled ezt a paradox feszültséget, a számodra sem kiszámítható befogadói mechanizmust, miközben formában kell rögzítened a nyelvi dinamikát?
Kellerwessel Klaus: Hú, talán nem pontosan értem, mire gondolsz azalatt, hogy a kötet sorba rendezése nem lineáris. Ha lineárison azt értjük, hogy kronologikusan, a megírás sorrendjében rendeződnek el a szövegek, vagy hogy egy átívelő narratíva szerint, valami koherens történetet létrehozva, akkor igaz, hogy egyik sem valósul meg. A témákon belül az elrendezés funkcionális – a kiváltott hatások számítanak, és az, hogy ezek a jelentéstöbbletek és keresztreflektálások hogyan lépnek kapcsolatba és játékba egymással. Gyakran rajzolok hálózatos vázlatokat, ahol az egyes pontok a szöveg kulcsmotívumait jelentik, a közöttük levő élek pedig a közöttük levő hasonlóságokat, érintkezéseket, metaforikus vagy metonimikus viszonyokat jelenítik meg. A szöveg egyik feladata ezeknek a kapcsolatoknak a feltárása, például szöveg- vagy cselekményelemek más kontextusban történő megismétlésén keresztül. Viszont ahogy a kétdimenziós papíron szétterülő, irányítatlan hálózat belső kapcsolatai megtalálják a helyüket az egydimenziós, irányított szövegben, lineárisan is olvashatóvá válnak. Nagyon szeretem azokat a gesztusokat – lábjegyzetek, előre- és visszautalások –, amelyek megbontják ezt a lineáris olvasásmódot. Kíváncsi lennék, milyen élmény például fordított sorrendben találkozni először a kötetem verseivel.
Ágoston Enikő Anna: Ahányszor találkoztunk egy előadáson vagy könyvbemutatón, mindig folyamatosan egy füzet fölé hajolva rögzítetted papíron az eseményt. Azért mondom rögzítésnek, mert az a fajta írás, amelyet te használsz, magán a nyelvi tartalmon is túlmutat vizuális szempontból. Milyen szerepe van az életedben a kézzel írásnak?
Kellerwessel Klaus: Nehezen ülök meg egy helyben, szóval az írás-rögzítés plusz kihívása segít biztosítani a kellő ingert, segít a felszínen maradni, fókuszálni, lehorgonyozni a jelenbe. Hálisten nem ez az egyetlen haszna – papírigényes mulatság lenne –, az elhangzottak utólagos újraolvasása segít a reflektálásban is. Sokszor ilyenkor csodálkozom rá egy-egy fontosabb gondolatra, ami elsőre fel sem tűnt, sokszor pedig tovább is szövöm, vagy épp, hogy kritizálom ezeket a gondolatokat, kommenteket írva a szabadon maradt lapfelületekre. A jegyzetelés az emlékezésben is segít, a visszakereshetőség áldás – az egyetemi vizsgákra vagy előadásaimra főleg a jegyzeteimből készülök, de egy-egy könyvbemutató, vagy a jelenlegihez hasonló interjú előtti izgulásaimban is rendre át szoktam futni korábbi releváns jegyzeteket, például mások könyvbemutatóiról. A füzetnek azonban nemcsak a jegyzetelés a célja: ha nincs mit rögzíteni, akkor rajzolok, néha valódi tárgyakat, vizesüveget, ablakot, projektort – embereket kevésbé, mert mozognak és megsértődnek –, néha pedig mindenféle mandalákat és szürreális jeleneteket. Felolvasásoknál viszont megtiltottam magamnak a jegyzetelést. Olyankor az elhangzó versre, prózára kell figyelni és a felolvasóra, milyen játékot visz bele, hogyan hat rá a saját szövege, hogyan hat a közönségre, hogyan hat rám. A művészetnek meg kell adni a tisztességet, itt már nemcsak az információ- és gondolattartalom a lényeg, hanem minden más is.
Ágoston Enikő Anna: Gyakran hangoztatod, hogy fontos számodra az őszinteség. Ez mit jelent? A szöveg nyelvi megformáltsága teremti meg az őszinteség illúzióját, vagy pedig a tartalom azonos azzal, aki vagy, amit magadon keresztül megtapasztalsz? Talán pont ide illik a siva című versed, ahogy az én maga is a művel azonosítja önmagát, de egy olyan elkészültségi állapotban van, egy olyan rögzítettségben, amely bármikor darabokra törhető. Ez mintha reflektálna az egész kötet poétikájára: a szilánkosságra, a szétszedhetőségre és kiegészíthetőségre, amely így az énre is alkalmazható. De ahogy az olvasó darabol és „készenléti” állapotba helyezi a szövegeidet, azzal egy saját ént hoz létre. Erre motiválhatja az olvasót az is, ahogy visszakérdez az utolsó vers, az am mizu végén megjelenik a kiszólás: „és veled?”. Ha te írod a verset, de én a magaménak érzem az olvasás során, akkor végsősoron kié a vers? Nem lehet, hogy az őszinteség az ihlet vonatkozásában lebontja önmagáról a konvencionális jelentéshasználatot, és újradefiniálhatóvá válik, ahogyan az ihletben elválik a hang az éntől, s mozgástér keletkezik?
Kellerwessel Klaus: Szerintem az őszinteség tényleg nem a tényektől függ, a szöveg pedig mindenkié, aki magáénak érzi. Bárki lehet társszerző, hozzá lehet írni, újra lehet hangszerelni, ahogy tetszik: több olvasóm írt már válaszverset a kötetzáró am mizura, amiben válaszoltak a vers végén feltett és veled? kérdésre, ezzel pedig részeivé váltak a szövegben vázolt őszinteség-projektnek. Azontúl, hogy ez csodálatos érzés, amit innen is köszönök, közösségivé és élővé teszi a költészetet. Ahogy a metaverseknél már említettem, az ötletek túlmutatnak a leírtakon, folytathatók, sajáttá tehetők, újabb ötletekkel kiteljesíthetők. A szöveg soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet! Juhász Pityunak hála részt vehettem a verseim köré szervezett irodalomterápiás alkalmon, Kiss György Ádámmal pedig éppen a szövegeimre épülő pszichodrámás alkalmat szervezünk. Az ilyen önismeret-fókuszú, szabályozott helyzetekben a szövegek ugródeszkaként szolgálnak a saját belső tartalmak megformálásához, kizökkentenek és nyelvet adnak, ez pedig sokszor nagyon felszabadító – akár tetszett maga a szöveg, akár nem. A művészet egyik célja, hogy rajta keresztül az ihletek „fertőzhessenek”, megoszthatóvá, közösségivé váljanak, és megihlessenek az önmagunkon végzett munkában is. Persze ahány mű, annyi cél – recept pedig nincs. És számodra mi az ihlet?
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások